Mai bejegyzésünkben kollegánkkal, Markos Ádámmal, aki esélyegyenlőségi szakértő, olvashattok interjút. Ádám munkája során jogi tanácsokkal látja el a RehabJobot és naprakész minden olyan jogi témában, ami a fogyatékossággal élőket és a megváltozott munkaképességűeket érintheti. Külföldi és hazai tanulmányai során a fogyatékossággal élők jogaival kapcsolatos kérdésekre szakosodott. Jelenleg még tanul, két diploma megszerzésének küszöbén áll. Jogi és nemzetközi tanulmányok egyetemi végzettségét akarja felhasználni arra, hogy a hazai területen is megvalósuljon a fogyatékossággal élők minél teljesebb körű integrációja.
- Hogyan állunk jelenleg? Milyen a megváltozott munkaképességű, illetve a fogyatékossággal élő munkavállalók helyzete a mai Magyarországon?
- El kell választanunk két dolgot. Van, amikor a nyílt munkaerő piacon alkalmaznak megváltozott munkaképességűeket és vannak a védett foglalkoztatók. Ez utóbbi állami támogatási rendszer alapján dolgozik, míg a nyílt munkaerőpiacon dolgozó cégek nyilvánvalóan profit érdekeltek. Én a nyílt munkaerőpiacon dolgozók integrációjával foglalkozom elsősorban. A legfontosabb feladat jelenleg az, hogy megteremtsünk egy jól működő kommunikációt, információs hidat a munkavállalók és munkáltatók között. Jelenleg létrejött egy bizonyos fajta felülről érkező nyomás a munkáltatók felé. Be kell fizetniük a rehabilitációs hozzájárulást, amennyiben nem alkalmaznak előírt számban megváltozott munkaképességű, munkavállalót. Ez bizonyos lehetőséget teremtett az említett munkát kereső embereknek. Ugyanakkor a korlátok ezzel együtt léteznek. Fizikai korlátok éppúgy, mint a befogadás hiánya. A munkavállalók részéről problémaként jelentkezik az alacsony iskolai végzettség, illetve az, hogy sok esetben mára elavulttá vált az a tudás, amivel a „leszázalékolás”, a munkaerőpiacról való kiesés idején rendelkeztek. Sok a szakképzetlen, a nyelvtudás hiányáról nem is beszélve, mert ez akkoriban nem volt fontos.
- Akkor, amikor a leszázalékolások nagy tömegben megvalósultak még egészen más volt a társadalmi és gazdasági környezet…
- A rendszerváltozás előtt bevett dolog volt a megváltozott munkaképességűeket, fogyatékossággal élőket – bármilyen kicsi is volt ez a megváltozott munkaképesség – kiírni szinte automatikusan valamiféle rokkant nyugdíjra, vagy állami támogatásra. Ettől kezdve nem kellett velük foglalkozni, foglalkoztatni őket és semmilyen módon integrálni.
Visszatérve a jelenlegi helyzetre és a problémákra. A munkavállalókat a szakképzettség hiánya miatt nagyrészt csak kisegítő munkákra, egyszerű betanított fizikai munkákra veszik fel. Másfelől a társadalmi integráció hiányának okán sokan nem is vallják be, hogy megváltozott munkaképességűek, szeretnék, ha az alapján ítélnék meg őket, amit tudnak és ki se derüljön,hogy megváltozott munkaképességűek. A jó példák nem jutnak el se a munkavállaló, se a munkáltató felé. Vagyis, hogy el lehet végezni egy szakmát, igenis el lehet benne helyezkedni és mellesleg megváltozott munkaképességűként a munkáltatónak előnyös is, ha ilyen dolgozót alkalmaz.
- A munkáltató milyen előnyökhöz jut, ha megváltozott munkaképességű személyt foglalkoztat?
- Amennyiben a munkavállaló kiváltja az un. rehabilitációs kártyát (ennek kiváltása ingyenes), az a munkáltató járulékait csökkenti, illetve szünteti meg. Ez a kártya egy bizonyos ideig szól és a célja, hogy a munkavállalót előnyhöz juttassa az elhelyezkedésnél.
Megváltozott munkaképességű foglalkoztatásának előnye még a munkáltató számára, hogy nem kell befizetnie az igen komoly, közel egy millió forintos rehabilitációs hozzájárulást, ami kb. havi 80.000,-Ft. Ugyanis a jogszabály szerint a 25 főnél több embert foglalkoztató cégnél a dolgozók 5%-a megváltozott munkaképességű kell, hogy legyen, különben az említett hozzájárulást fizetni kell a kvótából hiányzó munkavállalónként.
-Megváltozott munkaképességűként milyen rendszeres ellátásban részesülhet az illető?
-Kettő nagy, széles körben alkalmazott állami támogatás van, azok mellett melyeket kisebb speciálisabb helyzetű csoportok kapnak. Az egyik a rehabilitációs ellátás, a másik a rokkantsági ellátás. A rehabilitációs ellátás arra az időszakra szól, amíg az illető rehabilitálódik, ennek időtartama maximum egy huzamban három év (ez meghosszabbodhat, amennyiben a szakbizottság úgy minősít), összege a mindenkori minimálbérhez van kötve. Ennek az összege kevés, a megélhetést semmiképpen nem biztosítja, tehát arra ösztönzi az ellátásban részesülőt, hogy visszajusson a munkaerőpiacra és dolgozhasson.
A másik ellátás, a rokkantsági ellátás, amely összegét tekintve sokkal alkalmasabb ugyan arra, hogy egyfajta bárpótló támogatás szerűen működjön, ezt azonban valóban csak komolyabb egészségkárosodással rendelkezők kaphatják meg.
Alapvetően 40%-os egészségkárosodási ráta felett minősül valaki megváltozott munkaképességűnek. Ha valaki ezt nem éri el, akkor nem részesül a munkáltató kedvezményekben és így nem veszik fel könnyebben. Van tehát egy olyan rétege a megváltozott munkaképességűeknek, akiknek komoly problémájuk van, mert mondjuk 35%-ban egészségkárosodott – ami korántsem nevezhető jó helyzetnek – és semmilyen előnyhöz nem jut a munkaerőpiacon, amely kompenzálná az egészségi állapotából automatikusan fakadó hátrányokat.
A rehabilitációs ellátás és a rokkantsági ellátás melletti munkavégzés szabályozása eléggé bonyolult, illetve a munkavégzés napi ideje vagy bérplafon által korlátozott is, nem is beszélve arról a folyamatról, ameddig az illető eljut a szakigazgatási szerv egészségi állapotának mértékéről szóló döntésig, ellátása összegének megállapításához stb.
A rendszerben van egy komoly ellentmondás. Ugyanis eltér az a két koncepció, hogy lehet-e valakit integrálni és valaki meggyógyulhat-e. A rehabilitációba mindkét dolog beletartozik. Van az egészségügyi rehabilitáció és van az a rehabilitáció, amikor a társadalom szempontjából akarják rehabilitálni az illetőt, integrálni, azaz visszahelyezni a nyílt munkaerő piacra. Jelenleg ennek egy jó rendszere, az ellentmondásnak a feloldása nincs kialakulva. Sajnos ugyanis nem veszik figyelembe, hogy amennyiben valakinek végleges fogyatékossága van, torzulása, vagy más betegsége, el kellett távolítani egy szervét, végtagját stb., az egészségileg, teljesen (egy ép ember szintjére) nem fog rehabilitálódni és ez korlátozza abban is, hogy mennyire tud elhelyezkedni a nyílt munkaerő piacon.
Az említett juttatásokat szeretik pusztán gazdasági szempontból nézni. Tud dolgozni, vagy nem, ez a koncepció és többek között szeretnek elfelejtkezni olyan dolgokról (nyilván ez így a kényelmesebb), hogy ha valakinek fogyatékossága van, vagy lett, az okozhat pszichés, pszichoszociális vagy beilleszkedési zavarokat is. Nehezíthetik a társadalmi és munkaerő-piaci integrálódást a visszatérő fájdalmak, a rendszeres orvosi vizsgálatok stb. Próbálják számokkal, statisztikával megoldani a dolgokat, de ez nem így működik!
-Úgy tűnik, a társadalom minden egyes szereplőjének, mindenkinek van még bőven tennivalója a témában, még akkor is, ha nem megváltozott munkaképességű és nem munkaadó, döntéshozó, mert a szemlélettel is baj van, ahogy közelítjük a problémát. Mi erről a véleménye?
-Nálunk, Magyarországon hiányzik a társadalomból az egymással szembeni felelősség, az a tudat, hogy a társadalmi szinten is sokat lehet tenni az integrációért. És ezt már kisiskolás kortól kellene kezdeni. A gyerekek és később a fiatalok, fiatal felnőttek egyszerűen nem találkoznak a problémával. Amikor pedig szembetalálják magukat vele, akkor kuriózumként, különlegességként élik meg. És sajnos ez a fajta hozzáállás, a tartózkodás megmarad akkor is, ha mondjuk cégvezető lesz valaki, amikor már erős befolyása lehet emberek életére és akkor is megmaradhatnak benne az ilyen jellegű előítéletek, rossz beidegződések.
Nálunk még az állami szféra nagy részében sem alkalmaznak megváltozott munkaképességűeket. Költségvetési problémát természetesen ez nem jelent, csak a példamutatás szempontjából volna jelentősége, reméljük ebben minél előbb lesz változás, mert igen pozitív hatása lehetne a társadalmi integrációra.
Jelenleg egy felülről ráerőszakolt szisztémában találkoznak sok esetben az emberek életükben először az integráció kérdésével a fogyatékossággal élő személyek kapcsán, ráadásul a munka világában, a munkahelyen, ami amúgy is feszültségeket hordozó terep.
Sokkal jobb lenne gyerekkorban kezdeni, a befogadást, és egyfajta egész életre kiható integrációs gondolatot elültetni a fiatalok fejében, hogy azt már később csak megerősíteni kelljen, s így könnyebb legyen az esélyegyenlőséget megértetni, természetessé és automatikussá tenni.
