Fundák Eszterrel készítettünk interjút RehabJobosokként. Habár első ízben álláskeresőként találkoztunk vele,  személyes történetét megismerve mégis úgy gondoljuk, hogy kitartása és élettörténete példaértékű. A vele készült beszélgetésben olvashattok arról, milyen mozgássérültként tanulónak lenni, miért is fontos az ,,épek” között lenni a szegregáció helyett, illetve ismét megbizonyosodtunk arról, hogy bárki személyiségében léteznek olyan erőforrások, melyeket mozgósítva változásokat idézhet elő mások javára.

Fundák Eszter augusztusban lesz harminchárom  éves, házas, felsőfokú végzettségű és mozgássérült. Eszter koraszülöttségéből adódóan vált mozgássérültté. Sajnos 1980-ban, amikor született, még  nem álltak rendelkezésre olyan korszerű inkubátorok, amelyek olyan szinten képesek lettek volna segíteni  a koraszülött kisbaba egészséges fejlődését, mint manapság. A születéskori hátrányokat a családi háttérnek  és Eszter akaraterejének köszönhetően viszont sikerült kiegyenlíteni és ma ez a fiatal nő teljes életet él.

- Hogyan teltek a gyerekkori évek? Iskolák?

- Az általános iskola első két évét a Pető Intézetben végeztem el. Akkor a konduktorok azt tanácsolták a szüleimnek, hogy mivel az értelmemnek semmi baja nincs, jobb lenne, ha rendes általános iskolába járnék. Ki kell kerülnöm rendes iskolába, mert ha nem, akkor nem fogom tudni felvenni a versenyt a kortársaimmal. Azt mondták, tornázni otthoni körülmények között is tudok. Így aztán a közelünkben lévő Fenyves utcai általános iskolába kezdtem járni harmadiktól. Nagyon szerettem az általános iskolás éveimet, a mai napig vannak kapcsolataim abból az időből! Az általánosban már kiderült,hogy nagyon szeretem a nyelveket és érzékem is van hozzá és ezért a szüleimmel megbeszéltük és a Budenz József Gimnáziumba tanulója lettem, ami egy nyelvi gimnázium. Ott volt egy nagyon jó angol tanárom, aki érettségi  előtt megkérdezte, nincs-e kedvem nyelveket tanítani. Ugyanis ő azt is észrevette, hogy szeretek emberekkel foglalkozni.

- Ez volt az a pont, ami elindított az angol nyelvtanár pályán?

- Igen. Megtaláltam az International Teacher Training and Development College-ot (ITTDC) és ott kezdtem professzionális szinten angolt tanulni. Az ott eltöltött évek alatt az iskola igazgatója, Leslie Simonfalvi bátorított, hogy végezzem el a főiskolai képzéshez kapcsolódó londoni egyetemi kurzust is szakmai fejlődésem érdekében. Ezért elkezdtem, és végül sikerrel teljesítettem a University of London tizenkét modulból álló  távoktatásos képzését, így  egy angol – egyébként világszerte elfogadott -  egyetemi diplomát sikerült megszereznem.

- Az iskolai éveid alatt azért számos nehézségbe ütközhettél, amivel egy átlag gyereknek, vagy fiatalnak nem kell megküzdenie. Voltak ilyenek a Te életedben?

- Érdekes volt, mert az általános iskolát imádtam, nem is volt semmi baj. Viszont a gimnáziumnak volt egy szakasza, ahol éreztem, hogy nem fogadnak el bizonyos emberek. Voltak persze nagyon jó barátaim is. Van egy alapvető problémám, hogy lassabban írok és így nem tudtam az órán jegyzetelni. Azt soha nem szerettem volna – milyen gáz! - , hogy a szüleim beüljenek az órára. Ezért kitaláltuk az indigós módszert, vagyis amikor valaki magának jegyzetelt, akkor nekem is meglett a jegyzet. Ebből adódtak konfliktusok, hogy ki írjon nekem… Szerencsére én mindig nyílt voltam és másfelől megvolt a biztos családi hátterem is. Tehát ha a suliban szívattak, akkor hazajöhettem, kicsit sírtam és másnapra túl voltam rajta. Anya azt mondta ilyen az élet, neked mindenért sokkal többet kell küzdened mint másnak, nem baj, ez van, nem vagy cukorból, nyugalom. Szerintem Anyáék ezt nagyon jól kezelték. Voltak persze nehéz perceim, nyilván a szüleimnek is. Ők soha nem rohangáltak be az iskolába – persze nem is engedtem volna – amikor problémáim akadtak. Most, hogy már én is pedagógus vagyok tudom, hogy amikor jönnek a szülők sopánkodni, hogy „csúfolják a fiam!” milyen érzékkel kell tudni lerendezni a dolgot és alapvető, hogy a pedagógus oldja meg a gyerekekkel, a gyerekek között a konfliktust, ne a szülőnek kelljen beavatkozni. Nem szabad, hogy eljusson a szülőkig a konfliktus megoldása. Mindig a pedagógusnak kell jól felmérnie, az ő felelőssége, hogy  beavatkozzon –e  a gyerekek konfliktusába és amennyiben igen, hogyan  oldja azt meg , rendezze el a gyerekek között a dolgot.

- Mit mondasz, mondtál, amikor egy fogyatékossággal élő gyerek jött panaszkodni és a sérültségére panaszkodott, hogy amiatt bántják?

- Beszélgetni kell vele. Igazából csak azt tudod elmondani neki  - belehelyezkedek a helyzetébe, a szituációba  - és ha látom, hogy tényleg  hiszti és cirkuszol -, hogy én amikor ennyi idős voltam mint te, nekem is voltak ilyen problémáim és ezt meg azt csináltam. Ha nem sikerül – mert vannak olyan gyerekek is, ahol otthon adják alá a lovat, milyen szörnyűek az emberek stb. – akkor viszont a szülővel kell beszélni, hogy próbálja  meg másképpen kezelni a gyereket, mert így nem jó. Azt mindig a pedagógusnak kell felmérnie, hogy mit tegyen. Először a gyerekkel kell beszélni, ha nem az ő hibája, akkor az osztállyal is át kell beszélni a dolgokat. És csak a legvégén a szülőkkel.

- Az előbb már meséltél, hogyan neveltek a szüleid, hogy miképp kezeld a fogyatékosságodat. Hogyan emlékszel, jó volt ez így?

- Volt úgy, hogy úgy éreztem,nem segítenek, nem értenek meg. Pedig nem erről szólt, hanem másképp látták akkor a dolgokat és valószínű igazuk is volt. De mindig átbeszéltük a problémákat. Egyetlen esetre emlékszem csak, amikor Anya megdühödött, de akkor se a tanárhoz ment a gimiben, hanem a gyereket kérdezte meg ironikusan, hogy „jó ez neked, ha ezt csinálod?”Mert sajnos minden ember más és van, akinek még az az indigó berakása se tetszett… Általános iskolás koromban sokszor volt nálunk névnapi buli és azok nagyon jók voltak, sok barátság született.

- A munkahelyi elhelyezkedésben akadtak problémáid?

- Szerencsére nem volt ilyen  A Rehabjob nagyon jó, ők segítettek nekem sokat, jelentkeztem mint munkaerő és el is helyeztek a VÁTINÁL (Magyar Regionális Fejlesztési és Urbanisztikai Nonprofit Kft. ). Bár időközben ez a lehetőség megszűnt, de jelenleg is tanítok a Fogyatékos Személyek Egyenlőségéért Kht-nál.

- A Salva Vita Alapítvánnyal volt egy nagyon izgalmas közös munkátok. Mesélnél erről?

- Nagyon meghatározó volt ez a dolog az életemben és nagyon hasznosnak éreztem azt, amit csináltunk. Országszerte háromszáz általános és középiskolába mentünk el osztályfőnöki órát tartani a „TALÁLKOZÓPONT PROGRAM” keretében, ahol az érzékenyítésről volt szó, a fogyatékossággal élők problémáiról. Sok gyerek jött oda hozzám. A legdurvább az volt, amikor az egyik megkérdezte,hogy gondoltam-e már arra, hogy megöljem magam, amiért sérült lettem. Egy másik 12-13 éves kislánynak komoly lelki problémát jelentett, hogy a nagypapájának amputálták az egyik lábát, és a szülei mindenáron arra akarták kényszeríteni, hogy nézze meg az amputált lábat. Nyilván teljesen megterhelte pszichésen, hogy most mit tegyen, hiszen iszonyodott  tőle, de ugyanakkor azt is gondolta, rosszul viselkedik, rossz, hogy nem teszi ezt meg a szülei kedvéért. Elbeszélgettem vele és remélem, tudtam neki segíteni. Volt egy másik kislány, akinek a legjobb barátnője és szülei  autóbalesetet szenvedtek. Valami történt emiatt a kislánnyal, a barátnővel, amiért csúfolták, ezért kíváncsi volt a véleményemre, hogy a barátnőjének nem tenne-e jobbat az, hogyha az ő iskolájába átiratkozna.

Ezek az esetek voltak a legemlékezetesebbek a számomra. De  minden egyes helyszínen láttam a gyerekeken és éreztem, hogy elfogadták és megértették, amit mondani akartunk  nekik. Hitelesnek érezték.

- Van még egy hasonló program,amiben részt veszel.

- Igen, ez szintén a Salva Vita programja, ahol 3-4 másik sérült társammal úgynevezett érzékenyítő tréningeken veszünk részt. Ilyenkor különféle cégek munkatársaival, dolgozóival beszélgetünk, moziba megyünk, csoportjátékokon veszünk részt. Ezeknek a tréningeknek a célja ugyanaz, mint amikor az osztályfőnöki órákra jártunk. Magának az érintettnek a szájából hallani a problémákat, amiket meg kellene oldani, egész más, mint egy akármilyen jószándékú és együttérző egészséges segítőéből, hiszen a tréningeken résztvevő emberek a hétköznapjaikban nem, vagy csak ritkán találkoznak fogyatékkal élőkkel és ilyenkor erre alkalmuk adódik. Ezáltal gondolkodásuk nyitottabb, toleránsabb lesz, megtapasztalják, hogy a sérült ember is ugyanolyan értékes és érdekes lehet, mint az „ép”.