RehabJobosokként az idén 32 éve működő Mozgáskorlátozottak Egyesületeinek Országos Szövetségénél jártunk, és dr Derera Mihállyal,  a Szövetség oktatási igazgatójával beszélgettünk. A vele folytatott beszélgetés során nagyon sok minden szóba került, ami a fogyatékossággal élők, a megváltozott munkaképességűek és főleg a mozgáskorlátozottak életét  befolyásolja. És főleg számos továbbgondolásra érdemes gondolat  is felmerült…

- Az, hogy valaki mozgássérült  igen sokfélét jelenthet és a legkülönbözőbb fokú mozgásban való korlátozottságot takarja. Ön szerint hogyan lehetne megfogalmazni általánosságban a  „mozgáskorlátozottság” lényegét?

- Számunkra, akik ezzel élünk  mindenki mozgáskorlátozottnak számít, akinek az életében valamilyen  fizikai sérültség, állapot, fogyatékosság tartós mozgáskorlátozottságot okoz. Ez persze nem azonos azzal, hogy valaki miért kap állami támogatást- az egy más kategória. Számunkra  szubjektívebb ez a megközelítés, mint a törvények, államilag szabályozott meghatározások szerint leírtak.  Nem is feltétlenül és kizárólag az egészségügyi problémák miatt lesz valaki komolyan akadályoztatva a mozgásában. Elképzelhető, hogy valakinek a körülményei olyanok, hogy a fizikai sérültségénél  lényegesen nagyobb akadályozottságot szenved el mint egy más körülmények között , de ugyanolyan sérültséggel élő egyén.  Egy primitív példát mondva, ha mondjuk valaki egy tanyán él és nincs autója és a legközelebbi buszmegálló három kilométerre van, akkor egy kisebb lábsérülés is tökéletesen házhoz kötheti, míg egy városban, ahol két sarokra van a buszmegálló, ez semmi problémát nem jelent. Tehát mindenki annyira sérült, amennyire a körülményei miatt az.

- Az előbb említette, hogy az, hogy az állam miért, mire, mikor ad támogatást „más kategória”. Mit értett ez alatt?

- Arra gondoltam,hogy miért nem jó az állam megközelítése. A rehabilitációnak ugyanis az kellene, hogy legyen az alapelve, a lényege,hogy  az okra ható legyen. Ha Ön mondjuk mérnök, de egy faluban lakik, ahol semmilyen álláslehetőség nincs és a közeli városban lenne ugyan álláslehetősége,de nem tud eljutni oda, akkor az utazását kell megoldani ahhoz, hogy rehabilitálható legyen. A rehabilitációnak tehát mindig arra az okra kell hatnia, ami az egyént megakadályozza abban, hogy a többiekkel azonos mértékű  és módú életet éljen. Az állam ezt nem tudja befogadni, integrálni a maga elképzeléseibe, csak globálisan képes gondolkodni, képtelen a rehabilitációt az egyénekre lebontva megvizsgálni és alkalmazni. Ha valaki vak, az jól mérhető, mert nem lát,  de egyáltalán nem mindegy, hogy így  született-e, vagy baleset, betegség miatt lett az. Az sem mindegy, ha ez utóbbi történt , hogy milyen életkorban, körülmények stb. között lett látássérült. Természetes,hogy másmilyen rehabilitációra van szüksége egy hatvan éves korában megvakult embernek, mint annak, aki úgy született. A mozgáskorlátozottak esetében pedig fokozottabban érvényesül, hogy minden eset más és más.

- Most folynak a felülvizsgálatok,kik azok a megváltozott munkaképességűek, akik rehabilitálhatóak, visszairányíthatóak a munkaerőpiacra…

- Természetesen ki lehet dolgozni olyan technikákat, megoldásokat,ami nagyon sok ember számára jó, de globális rehabilitáció nem létezik, azt minden esetben személyre szabottan kell alkalmazni. Jó lenne, ha a felülvizsgáló orvosi bizottságok összetettebbek lennének és az egészségügyi, fizikai állapoton túl megvizsgálnák a  foglalkozási és képzettségi állapotot, a szociális helyzetet is. Komplexen kellene megvizsgálni a  valóban beteg, de rehabilitálhatónak kimondott emberek körülményeit. Ez jelenleg úgy működik,hogy papírok alapján, tízperces vizsgálatokkal alkotnak véleményt. Az egészségügyi  állapotot nagy valószínűség szerint meg lehet állapítani,mert sok órányi munka van mögötte, leletek, különböző kórházi jelentések, stb. Az előbb említett dolgok viszont szinte fel se merülnek. Fogalma sincs a szakembernek,hogy hol lakik az illető, ott milyen lehetőségek vannak, vagy nincsenek stb. A baj ott van,hogy megállapítják az adott emberről,hogy hány százalékban sérült és azt mondják, hogy rehabilitálható. Tételezzük fel,hogy ez valóban így van. Csakhogy ezután nem történik semmi. Ha maga az ember elég ügyes, okos és elszánt és elég intelligens, hogy kigondolja, mit tudna csinálni, akkor talán tudja magát rehabilitálni. El tud menni megfelelő orvoshoz, van pénze , ha szüksége  van rá  megfelelő segédeszközt vásárolni, utazgatni interjúkra, munkát keresni. Mondok egy példát. Egy 48 éves villanyszerelő, aki lerokkant, mert megütötte a magasfeszültség, nem tud többé járni. Mondjuk  látens analfabéta, mert évek óta nem olvasott el egyetlen könyvet se, pénze nincs, mert eddig se keresett sokat, nem tud magának autót venni és nincs pénze utazni. Nem azért mert buta, de nem tudja kigondolni, nem gyakorlott abban, hogy milyen új pálya lenne neki jó. A 27 ezer forintos járadékból viszont nem lehet megélni. Az állam nem gondoskodik valójában erről. Egyéni foglalkozások sorozatára lenne szükség, megfelelő hálózatra , anyagi feltételekre.  Évek óta úgy fejlesztjük a rehabilitációt, hogy valóban nem fejlesztünk igazi rehabilitációt. Az orvosi részét illetően történtek ugyan változások, de ez csak egy eleme a rehabilitációnak, ezzel nem segítettük ki az embereket.

- A fogyatékossággal élők még nehezebb helyzetben vannak.

- A fogyatékossággal élők nyilvánvalóan nem rehabilitálhatóak. De ez nem jelenti azt, hogy a négy fal között akarják az életüket leélni és elég nekik egy ötvenezer forintos járandóság. Nekik is van családjuk, igényeik. Jelenleg az történik, hogy egy minimális ellátással beszorítjuk őket egy kalodába, ahonnan szinte lehetetlen kitörni. Ráadásul nekik a normál megélhetés is drágább. Én például nem tudok felmászni egy létrára kicserélni egy villanykörtét, azért nekem hívnom kell villanyszerelőt… Amennyiben a közösség nem segít, marad a család segítsége, az meg  azt jelenti,hogy onnan veszünk el munkaerőt, hiszen valakinek el kell látnia a fogyatékossággal élő sajátos igényeit. Tehát amikor azt gondoljuk, hogy  egy fogyatékos embernek nincs szüksége semmire, csak egy állami apanázsra, akkor még nem oldódott meg a probléma. Nekik is szükségük van  olyan munkára, amit el tudnának látni és amihez a társadalom, a közösség hozzásegíti őket.

- Ön szerint változott valamit az utóbbi években a  társadalom megítélése a fogyatékossággal élőkkel szemben? Mutatkozik valamilyen szemlélet váltás, befogadóbbak lettünk, segítőkészebbek?

- Sokat fejlődött szerintem a társadalmi szemlélet. Ma már sokkal segítőkészebbek az emberek Magyarországon, de  még mindig nagyon elmaradottak vagyunk a többi országhoz képest. Az elmúlt ötven-hatvan évben nálunk a társadalmat mindenféle eszmék vezérelték, de egyik se szólt arról,hogy a mindennapi emberek élete jobb legyen. Ha van egy társadalmi szolidaritás tudat, akkor a sérült , vagy akár idős embereknek is jobb. Mondok egy példát. Angliában természetes dolog, ha például van egy hetven éves ember, aki  olyan fizikai  állapotban van, hogy nem tud járni, de el akar menni  vásárolni, a barátaihoz stb., akkor segítik ebben és mindenkinek magától értetődő, hogy ilyen igénye van. Ezért például  minden épület bejárható kerekesszékkel, amiben csak lehet támogatnak, senki nem lepődik meg azon, hogy egy sérült ember is olyan életet akar élni mint más. Ha egy hely nem akadálymentesített elnézést kérnek és elmagyarázzák, miért nem tudták fizikailag megoldani azt. Bocsánatot kérnek, mert nem tudta azt az emberi jogát gyakorolni mint bárki más.

- Ön is mozgássérült. Milyen személyes tapasztalatai vannak? Akár a mindennapi életben, akár a társadalom, az állam részéről ?

- Nincsen problémám az utcán sose. Mert megkérem az embereket, hogy segítsenek és megteszik. Mindig problémám van az államigazgatással, az önkormányzati igazgatással és minden hivatalos szervezettel. Mert ezektől hiába kérem, hogy segítsenek nem teszik meg.

- Szerte a világon a mozgássérültek, kerekesszékkel élők igényeit egyre inkább figyelembe veszik, kiszolgálják.

- Ha  Angliában többszintes lakásban lakik, aki mozgássérült lett, akkor az önkormányzat segíti, hogy liftet lehessen beszerelni. Sok helyen a múzeumokba, a színházba  a kísérő ingyen mehet be, hiszen ő a segítő. A gondolkodásmód az, hogy ne kelljen a sérült embernek dupla annyit fizetnie, ha kikapcsolódni akar. Ráadásul világszerte rájöttek arra is, jelentős fizetőképes keresletet jelent a mozgássérült emberek turizmusa. Egyre több cég foglalkozik vele. A szállodáknak mozgássérülteknek kialakított szobáik vannak, szafarikra lehet menni, delfinekkel úszni stb. Minden társadalomban  alapvető a gondolkodásmód, ahogy közelítenek a dologhoz. Nem kegynek tekintik, hogy egy mozgássérült  ugyanolyan szolgáltatásokat vehessen igénybe mint bárki más, hanem kötelezettségnek.

- A hazai hivatalos szervezetek mit tehetnének azért,hogy minél több megváltozott munkaképességű, fogyatékossággal élő ember munkához juthasson és mi kellene ahhoz, hogy kellően motiváltak is legyenek ebben?

- Akár az oktatásban, a rehabilitációban is alapvető fontosságú lenne,hogy ne csak formailag legyenek olyan szervezetek, akik ezzel foglalkoznak, hanem ennek az  eredményességétől függjenek.

Meggyőződésem, hogy  ebben az esetben nagyságrendben megnőne a foglalkoztatottak száma.